#13 El nem múló érzelmek...

Hülyén éreztem magam a poszteren lévő öt fiú pillantásától. Főleg Zayn érdekelt, de a többiek is zavartak. Óriási lelkiismeretfurdalás gyötört. Szeretem Rileyt…igen! Le kell mondanom Zaynről! Ő úgyis talált már magának csajt… - töprengtem.

- Nem jössz? Csináltam kávét! – kukucskált be az ajtón újdonsült barátom.

- De persze…

Még egyszer utoljára ránéztem a falra ragasztott képre, aztán elhagytam a szobát…

A konyha összekapcsolódott a nappalival. Egészen takaros kis lakás volt, békés és otthonos. A plazma tv be volt kapcsolva és zene ment benne, amolyan angol stílusú. A kávé illata az egész helyiséget betöltötte. Az asztalon láttam két tányért, tele pirítóssal.

- Remélem szereted – mondta kedvesen Riley.

Istenem annyira aranyos. Nem érdemli meg, hogy átverjem.

- Imádom! – nevettem el magam.

Leültünk és megreggeliztünk. Tény, hogy nagyon jól éreztem magam vele, de valami akkor is hiányzik. Nincs meg az az izzó légkör, mint Zaynnel.

A gondolkodásomat a telefonom csörgése zavarta meg. Még mindig a One Directiontől ment a Save you tonight. Rileyra néztem, aki egy egyszerű bólintással jelenzte, hogy nyugodtan vegyem fel.

- Liz hív! – közöltem vele nem is tudom miért.

- Te meg hol a francban vagy???? – üvöltött bele barátnőm a készülékbe.

Valószínűleg a srác is meghallotta, amit egy nevetéssel jelzett.

- Rileynál…

- Áááááá…az más! – váltott hangnemet. – Viszont most gyere haza! Itt vannak a srácok és hiányolnak!

Ekkor valaki…feltehetőleg Louis bekiabált egy ,,Emilyyyyy” –t a telefonba sírós hangon.

- Rendben! – sóhajtottam.

Tudta, hogy most mi következik, ezért csak lassan mögém sétált. A nyaka érintette az enyémet, szája az arcomra tapadt. Hosszú, örömteljes pillanat volt és bevallom nagyon is élveztem. Én is feltápászkodtam a kényelmes ülőhelyemről és elé léptem. Gyengéden megcsókoltam, aztán bementem a szobájába. Felöltöztem és elindultam, mitsem törődve azzal a bizonyos poszterrel.

****

- Végre itthon vagy! – ugrott a nyakamba Lou amikor beléptem az ajtón.

- Öhmm… - karoltam át én is. – Igen!

A fiú megfogta a kezem és azt lóbálva – mint az óvodások – a nappaliba vezetett. Hangosan röhögtem, nem értettem mi ez a nagy lelkesedés irántam. Két napja beszéltünk utoljára…ez azért nem olyan sok idő.

- Itt van Emily, itt van Emily! – kántálta Louis megállás nélkül.

Beértünk a szobába. Széles vigyorom lelankadt, arcom pedig komorra váltott. Elment a kedvem mindentől. Legszívesebben bementem volna a saját kis zugomba, de a mellettem álló srác szorítása erősebb lett. Nem engedett, ami eléggé zavart is.

- Hello – köszöntem unottan.

- Szia Emily! Már annyira vártunk – próbálta oldani a kínos helyzetet Liz.

- Gondolom – jegyeztem meg halkan, szinte magam elé suttogva.

Lehuppantam a kanapéra. Annyira elrontotta a napomat Zayn látványa, hogy már nem is figyeltem a témákra. Zavart a jelenléte, minden levegővétele és még a köhögései is, amivel csak magára akarta vonni a figyelmemet.

- És akkor a turnéra ti is eljöhetnétek… - fejezte be Liam a mondatát.

Mivaaan? Én tuti nem fogok ezzel a taplóval utazgatni ide-oda. Egyszer megcsal, aztán úgy tesz mintha semmi nem is történt volna? Nem érdekel, hogy szerettem és lehet, hogy most is szeretem…

- Én nem megyek! – jelentettem ki határozottan.

- De hát miért? – vonta fel Zayn a szemöldökét.

Több sem kellett, elvesztettem a fejemet és kifordultam önmagamból.

- Mi az, hogy miért? Nem teljesen egyértelmű? Miattad te bunkó! Utállak, amiért megcsaltál és semmi kedvem hozzád, sőt még egy levegőt sem akarok szívni veled! – kiabáltam.

Felpattantam a kanapéról és beviharzottam a szobámba. Hangosan becsaptam magam után az ajtót és az ágyra vetődtem...

MIvel nagyon rövid lett és sokat késtem most nincs komihatár! Remélem azért így is hozzászóltok páran...